Eszmeralda Puniella

    Mikor elsőszülöttem, Évi született, Szombathelyen, feküdt mellettem egy anyuka, mondjuk több is, de ő csúcs volt. A kislányát Esmeraldaként anyakönyvezték. Esmeralda nagy sztár volt régen - ÚrIsten de öreg vagyok !  Arról jutott eszembe, hogy olykor kezdem magam úgy érezni, mint valami mexikói sorozat főhősnője, aki minimum vak, vagy SNI-s vagy bármi. Na de hogy na. Igazából nem így terveztem az életem szerintem. Bár a spiri oldal mindig is érdekelt, kiskamasz korom óta, s azóta is töretlenül, s elvileg ugye véletlenek nincsenek, meg kb majdnem minden meg van tervezve, meg szabad akarat meg társai. Na de. Ilyen hülye csak nem lehetek, hogy effektíve szopatóágra tettem magam 14 évvel ezelőtt... Bár úgy tűnik, hogy de. Na mindegy. Hétfőn pittyent a megreparált okostelefon, hogy 13 órakor válóper 2.0. Ja. Bájos, hogy egyrészt a második, másrészt, hogy vírusilag elmarad. Bár állítólag majd online lesz válóper valamikor. Mondjuk ez tök mókás lesz, ahogy átsétálok a szomszédba, lévén én vagyok csak online, meg okostelefonos, hogy: bocs, hogy jöttem, jó reggelt, gyere már át a tornácra, mert skypon vár a bírónő. Annyira abszurd, hogy már csak nevetni lehet rajta. Kész szerencse, hogy tegnap beavatódtam online ügyben, mert sikeresen részt vettem egy két órás online konferencián. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy olyan magaslatokat jártam be és hódítottam meg, mint a mikrofon be és kikapcsolása. Banyek, bele sem gondolok, hogy azért maradok majd gálné, mert nem tudok be/kikapcsolni valamit. A minap a majdnem 13 éves fiam be is szólt kedvesen, hogy látszik, én egy másik korszakban élek, mint ő. Hát na.  Még azt nem tudom, hogy az online válóperről postai úton jön e az értesítő, vagy hogy a viharban lesz ez. Precedens értékű leszek még a végén. Azért válni nem egyszerű. Egyrészt a jóédestudjukmilyetudjukkinek, hogy megint elrontottam, pedig csak azt szerettem volna, hogy szeressenek és szeressek, hogy gondoskodjak és emeljek, s egyébként csak szimplán élvezni az életet boldogan. Olyan belső munka folyt itt, karantén ide, meg oda, az elmúlt 1-2 év folyamatos önvizsgálatra késztetett, nem is tudom, hányszor pörgettem vissza az életem, hogy rájöjjek, hol rontottam el. Sok minden világos lett és tiszta, ezt az érintettekkel  közöltem is, biztosan nagyon örültek neki. Lényeg ami lényeg, levontam a konklúziókat, s arra jutottam, hogy nincs más hátra, mint előre. Úgyhogy. Majd lesz valahogy, úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy. Úgyis húsvét jön, s feltámadunk. Mindenki. Ezt ma közöltem is a családdal, hogy holnap, Nagypénteken túrázni megyünk családilag. Fel a hegyre. Nem arra ami a kertben van, hanem szembe. Az összes gyerek egyhangúlag akadt ki, s próbált mindenféle kifogást keresni, hogy pont miért nem ér rá. Viszont mivel bevezettem a diktatúrát itthon, így a megfelelő nyugalommal közöltem velük, hogy de. Ők még-már nem tudják, hogy ahhoz, hogy az ember feltámadjon, először meg kell halnia.