Gondolta a fene, hogy megint blogot fogok írni.. Az pedig végképp soha meg nem fordult a fejemben, hogy ilyen történelmi időkben... Karantén... bazmeg...
De nem is én lennék, aki pont akkor él meg egy karantént - ami egyébként nincs is, de erősen ajánlott - mikor végre elhatározza magát, hogy ideák ide, meg oda, a szappanbuborékok kipukkadnak, új élet vár, stb stb... és nem, nem akarok mégse remete lenni.
Jön ez a barom vírus, meg az ítélkezési szünet, így a tárgyalásnak fuccs. Ez is csak én lehetek, hogy még elválni sem tudok pikk pakk. Nem is értem, hogy összeházasodni miért könnyebb, mint elválni.. Ámbár, ha digitálisan lehet oktatni, akkor válni is lehetne, na mindegy, nem a papír a lényeg szokták mondani.
Biztosan van még dolog, amit fel kell tárni magamban, apa-gyerek kapcsolat mittomén; hogy az isteni gondviselés ad még időt, hogy aztán majd felszabadulva a múlt terhei alól ismét (bazmeg), ismét újra tudjam kalibrálni magam. A Plútó hozzértők szerint elemében van, állítólag egyébként "fájni fog de majd jó lesz meglátod" a lényege a fószernek. Tutira hogy annyira boldog leszek majd vénasszonyként, hogy csuda, ebben biztos vagyok, de veszettül jól esne, ha addig sem valami depresszív dávincsi minőségben kellene eltöltenem azt a pár évet, ami még hátra van.
Na most az van, hogy úgy vártam ezt a rügyfakadást, mint egy szerelmes menyasszony a nászéjszakát, aztán kiderült, hogy ez bizony szívás, de keményen.
Merthogy. Merthogy oké, hogy mindmeghalunk, de a fene ott ette meg, ha a négy fal között a konyhában. Eszem ágában sincs ott meghalni. Akkor inkább már a kertben a rukkola között. Padlizsánnal a kezemben.
A mai nap simán csütörtököt mondott, mint a telefonom - mint egyetlen eszköz a világgal és a családdal való kapcsolattartásra - úgy döntött, hogy elfáradt. Már jó ideje figyelem magam, s gyanús is volt, hogy kissé jobban kötődöm a kispiroshoz (teló) mint az a normális tartományban megfigyelhető /bár a normális fogalma is erősen átértékelődött bennem az elmúlt 3-4 év alatt/, de az engem is meglepett, hogy teljesen összeomlottam, ahogy a telefonom összeomlott... Lehet, hogy lélektársak vagyunk banyek... Attól sem lett könnyebb a helyzet, ahogy eszembe jutott a felnőtt lányom agyfasza, mikor tönkrement a telefonja, s én mint valami übermensch, khm überwomen 200 km magasról osztottam neki az észt, hogy mennyire sekélyes dolog ezen kiakadni.
Na, most mondja valaki, hogy sekélyes, simán kettéharapom a torkát. Méghogy nincs karma.. dehogynincs. Ez is az. Nincs elég bajom, még lelkifurdalásom is van. Szóval bocs gyerek, átérzem, és ne haragudj..
Ennyi ma depivagyoköngyi leszek nap volt. 10 percenként sajnáltam magam, a közben levő 10 percekben pedig próbáltam úgy tenni, mint egy felelős érett felnőtt: megírtad házid, hol van, hadd fényképezzem le, a k..va életbe nem tudom elküldeni, menj már ki az udvarra tesizni, hadd mosogassak el.
Egyedül ilyen szituban lenni, meglehetősen jó kis személyiségteszt. Alaphangon azt sem tudja senki, hogy mi a szitu, másrészt meddig tart, harmadrészt, ha tényleg szitu van, mi van akkor hogy ha valami oknál fogva engem is elkap ez a hülye vírus ( vagy már elkapott kitudja ugye). Amitől félek, s egy kicsit tényleg félek; hogy mi lesz a srácokkal, hogy ha velem valami lesz, amit nem tudok kihordani lábon.
Mert oké, hogy veszetterősvagyok, húdekemény csaj vagyok, mindentmegoldok vagyok; de nem. Rohadtul nem vagyok se kemény, se erős. Annyira nem, hogy betáraztam báránybőrrel, s este az vár az ágyamban, s puha, meleg, biztonságot ad.
De ami a rossz, az a jó is egyben, milyen paradox az élet.. ha a tavalyi felállásban ér a koronázás, biztos már túl lenne a megyei kapitányság egy helyszínelésen erre mifelénk.
Na mindegy is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése